Valle d'Aosta Olaszország legkisebb régiója, Svájc és Franciaország ölelésében, a Mont Blanc lábainál fekszik, és csaknem teljes egész területe magashegység. Valle d'Aosta nekem maga  a karácsony, mindenütt hegyek, mindenütt hó, mindenütt kandallóval fútött csupa fa, csupa kuckó helységek. Imádom.

Konyhája sem feltétlenül az olaszos jegyeket viseli, búzamezők híján hiányzik a tészta, van azonban bőven sajt, tej, vadhús.

Egyik legkedveltebb édességük a blanc-manger, a panna cotta közeli rokona. A neve egy középkori elkészítési  módra utal (blanc- fehér, manger-enni, persze franciául, mert Valle d'Aosta hivatalosan egy olasz-francia kétnyelvű régió). A blanc manger a középkorban bármilyen étel neve lehetett, amelynek uralkodó színe a fehér a tisztaság és önmegtartóztatás szimbóluma volt. A blanc manger a felsőbb rétegek étkezését jellemezte, csirkemellel, tejjel, mandulával, russzel, cukorral, fehér gyömbérrel, stb.

Valle d'Aostában a következőképp készül a blanc-manger, ami a karácsonyi asztalokról sem maradhat el.

Hozzávalók:

• 1 liter tejszín
• 1 vaníliarúd
• 120 gramm cukor
• 5 lapzselatin

Két kanál cukrot karamellizálunk, amellyel bevonjuk a pudingforma belsejét, és hagyjuk benne kihűlni. Eközben felmelegítjük a tejszínt a vaníliával,a  maradék cukorral és a korábban már megpuhítottt zselatinnal. Amint a zselatin teljesen elolvad, távolítsuk el a vaníliarudat, öntsük a masszát a pudingformákba, és hagyjuk hűlni, majd tegyük hűtőbe. Néhány óra elteltével desszertestányérra borítjuk, és keksszel vagy erdei gyümölcsökkel tálaljuk.

A hétvégén leginkább a henyélés oltárán áldoztunk az adventi időszak örömére, úgyhogy a hétindító édesség ennek szellemében a lusta asszonyok kedvence lesz inkább. A croccante (szó szerinti fordításban "ropogós" nem kifejezetten karácsonyi fogpusztító, de ebben az idószakban gyakrabban bele lehet futni, nyilván annak okán, mivel kézműves karácsonyi vásárok standjain gyakori vendég.

Elkészítése roppant egyszerű, semmi másra nincs szükségünk hozzá , csak csonthéjas gyümölcsökre (dió, pisztácia, mandula, fenyőmag, mogyoró stb. nem árt, ha  a mandula a domináns) és cukorra. Úgy számoljunk, hogy 300 gramm gyümölcshöz kb 350 gramm cukorra lesz szükségünk. Mandulát és társait öt percre 180 fokos sütőbe dobom pirulni egy kicsit, eközben a cukrot egy kanál citromlével és hátom kanál vízzel karamellizálom.

A karamellizált cukorhoz hozzáadom a csonthéjasokat, jól összekeverem,és miután megfelelően összedolgoztam a masszát, sima felületre - a munkalapra, esetleg egy nagyobb lapos tepsire öntöm, elegyengetem. és várom, hogy kihűljön. Kihűlés előtt nem árt késsel bemetszeni ott, ahol majd darabolni kívánjuk, miután megdermed ez okozhat némi nehézséget. Kézműves gasztroajándéknak sem utolsó, és a fognyűvő manócska is boldog lesz tőle.

A gubana Friulia-Venezia-Giuli régió jellegzetes ünnepi süteménye, ami karácsonykor, húsvétkor vagy esküvők alklmával kerül az asztalra. Elkészítése elég időigényes, úgyhogy nem véletlen, hogy nem ez a "gyorsanösszeütökvalamit" típusú váratlan vendéget váró süti.

A gubana alapja száraz keksszel, csonthéjas gyümölcsökkel töltött, pálinkával vagy rummal gazdagított kelt tészta. A neve ismerősen csenghet, hiszen a szlovén "guba", azaz hajtogatni szóbol származik, Friuliban nem kell nagyon keresgélni az Osztrák-Magyar Monarchia emlékeit. 

Ez a desszert nem csupoán a nevében, hanem elkészítési módjában, és ízvilágában is nagyon emlékeztet a magyar süteményekre.

Hozzávalók:

A kelt tésztához

• 300 gramm liszt
• 1 kiskanál szárított élesztő
• 2 kanál pálinka
• 100 ml tej (lehet kicsit több, ha felveszi)
• 1 tojás
• 40 gramm szobahőmérsékletű tej
• két kanál cukor
• 1 kiskanál só

A töltelékhez

• 70 gramm dió
• 70 gramm mazsola
• 50 gramm tisztított, pirított mogyoró
• 50 gramm fenyőmag
• gy citrom reszelt héja
• egy narancs reszelt héja
• 100 gramm száraz keksz vagy amaretti
• 1 pohárka rum

A díszítéshez

• 1 tojásfehérje
• cukor

A felszolgáláshoz

• szilvapálinka

Elkészítése

Előző este elkészítjük a tölteléket, rumba áztatjuk a mazsolát, a narancs és a citrom reszelt héjával együtt.

Késsel felaprítjuk a diót és a mogyorót, megpirítjuk a fenyőmagot, és  ledaráljuk a kekszet. Mindezt összekeverjük  a rumos elegggyel, amóg nedves , homogén masszát nem kapunk (szükség szerint adhatunk még hozzá rumot). Egy éjszakát pihenjen hútőben.

Másnap elkészítjük a tésztát:

A tojássárgát keverjük el a vajjal, cukorral, pálinkával és tejjel. Az élesztővel összekevert lisztet adjuk fokozatosan hozzá a keverékhez, a legvégén adjuk hozzá a sót. A rugalmas, sima tésztából gyúrjunk labdát, takarjuk le, és meleg, huzatmentes helyen hagyjuk kelni kb. három óra hosszáig.

A megkelt tésztát nyújtsuk nagyjából másfél centi vastagságú körré belisztezett munkalapon. Kenjük meg gazdagon a töltelékkel, majd tekerjük fel, majd az így kapott hurkát tekerjük csigaalakba.

A gubanat sütőpapírral bélelt tortaformába helyezzük, letakarjuk, és ismét hagyjuk két órát kelni.

A tojásfeérjét villával felverjük, bekenjük vele  a gubanankat, és megszórjuk kristálycukorral. Ismét pihenni hagyjuk, d emost már csak 10 percig.

A sütőt 200 fokra melegítjük, az elsü 15 percben a gubanat ezen a hőmérsékleten sütjük, majd  15-20 percig 180 fokon sütjük tovább.

Rácson hagyjuk kihűlni. Másnap érdemes fogyasztani, amikorra az ízek összeérnek. Persze csak, ha ennyi munka után van türelmünk kivárni. Felszolgálásnál öntözzük meg szilvapálinkával.

A nápolyi struffarelli után az olasz karácsonyi asztalok körüli utazást Toszkánában folytatjuk, ahol elrágcsálunk egy kis sienai panfortét. (Toszkánában egész évben kapható, de Olaszország más vidékeinek szupermarketeit a karácsonyi idószakban lepik el a sienai panforte-szállítmányok).

A panforte olyannyira régi édesség, hogy eredetét valahol 1000 év környékén keresgélhetjük, de akkor még Pan Pepatus néven futott. Az erdeti recept kifejezetten szegényes volt, a tészta alapja egyszerúen víz és liszt, amelyet a későbbiekben mézzel és gyümölcsökkel tettek édesebbé. A gyümölcsöket előfőzés nélkül, nyersen darabolták és keverték bele  a tésztába. Ha nyáron készítették, és  a tésztában a gyümölcs nem száradt ki, erjedésnek indult, ez kölcsönzött neki erőteljes ízt.

A kezdetekben készítését a gyógyszerészekre bízták (hiszen akkoriban a gyümölcsökön kívül igen drága fűszerek is kerültek bele), és a célközönség a nemesi udvarok és  a klérus közössége volt. Az erdeti Pan Pepatus egészen 1879-ig nem sok váloizáson esett keresztül, akkor azonban újjászületet. Savoyai Margit  királynő ekkor ment látogatóba Siena városába, és ez alkalomból a helyi cukrászok újragondolták a Pan Papeatust, így született a panforte, amely az eredetihez képest annyiban változott, hogy feketebors helyett vaníliáscukorral hintettek be. (Margit királynő látogatásai máskor sem maradtak nyomtalanul, a Margherita pizza is előtte emel kalapot).

Hogy készül?

Hozzávalók (18 cm átmérójű panfortéhoz)

• 175 gramm megtisztított mandula
• 75 gramm kadírozott narancs felkockázva
• 75 gramm kandírozott óriáscitrom felkockázca
• 75 gramm liszt
• 5 gramm vegyes fúszer (szerecsendió, szegfűszeg, koriander)
• 75 gramm virágméz
• 75 gramm porcukor
• ostyalap

A mandulát 150 fokos sütőben 15 percig pirítjuk, majd egy edénybe öntjük, amelyben összekevrjük a liszttel , fúszerekkel és a kandírozott gyümölccsel. A mézet lassan megolvasztjuk egy kis porcukorral, egy kanál vízzel és  a kandírozott gyümölcsokkel egy kis lábasban elvegyítve.  Az így nyert szirupot adjuk hozzá a mandulás keverékhez, jól keverjük össze. A végeredménynek tömörnek kell lennie. Egy 18 cm átmérújű tortaformát osztyával vonunk be, erre ráöntjük a keveréket, majd jól elegyengetjük. a tetejét porcukorral hintjük meg. 180 fokon kb. 30 percig sütjük. Húlni hagyjuk,ezután jó gazdagon porcukrozzuk.

Hamm!

Nyakunkon a karácsony Olaszországban is, és hogy mi kerül ilyenkor az asztalra? Nem meglepő, hogy Palermóban mást nyammognak el, mint Dél-Tirolban, és legjellegzetesebb karácsonyi édességek sorát kezdjük is egy déli, pontosabban nápolyi desszerttel, a struffolival. A struffoli egy apró sült fánkocska, mézzel nyakonöntve, és szines cukorkákban (diavulilli), valamint kandírozott gyümölcsben meghempergetve. Ez utóbbiak a karácsonyfadíszekre kellene, hogy emlékeztessenek.

A struffoli valójában görög eredetű, már neve is a görög strongulos- tésztagolyó- szóból származik, és évtizedek óta elvalaszthatatlan része a campaniai cukrászati hagyománynak. A legismertebb készítői a Croce di Lucca és Santa Maria dello Splendore kolostorok apácái voltak.

(flickr)

A recept pedig:

Elkészitési idő: 20 perc + 60 perc pihentetés+ a sütési idő

Hozzávalók tíz személyre (gondolkodjunk nagyban, Olaszországban nagy a család):

A tésztához:

• 500 gramm liszt

• 5 tojás

• 3 kanál cukor

• 80 vaj

• egy pohárka limoncello vagy rum

• egy fél citrom lereszelt héja

• egy csipet szódabikarbóna vagy sütőpor

• egy csipet só

• olaj a sütéshez

A bevonathoz:

• 400 gramm méz

• szines cukorka

• 100 gramm kandírozott narancs

• 100 gramm kandírozott óriáscitrom (kiváltható\elhagyható - még jó)

•  50 gramm kandírozott sütőtök  (a kandírozott gyömülcsöket ízlés szerint variálhatjuk, vagy el is hagyhatjuk, hiszehn már a cukorkáktól és a méztől is kap egy sallert a vércukorszintünk)

Elkészités:

• Szitáljuk a lisztet a munkalapra

• A liszt közepére helyezzük a tojást, a vajat, a cukrot a reszelt citromhéjat, a pohár limoncellót vagy rumot, a sót, és szódabikarbónát

• dolgozzuk össze a hozzávalókat először villa, majd az ujjbegyeink segítségével, amíg rugalmas tésztát nem kapunk.

• gyúrjunk a tésztából labdát, takarjuk le, és hagyjuk pihenni egy órát

• a pihentetés után válasszuk kb. narancs nagyságú labdákra

• lisztezzuk be a munkalapot és gyúrjunk belole ujjvastagságú rudakat

• vágjuk a rudakat apró darabokra

• helyezzük a darabokat egy belisztezett szalvétara

• serpenyőben olajat hevítunk, es kisütjük benne a struffolikat

• mikor a tészta megdagad és aranyszinű lesz, vegyük ki az olajbol, es helyezzük papír törlőkendőre, hogy beszívja a felesleges olajat.

• Egy edényben olvasszuk meg a mézet két kanal vizzel, és amint habot képez, vegyuk le a tűzről, és meritsük meg benne a kisült struffolikat, amíg szép fényesek nem lesznek

• daraboljuk fel a kandírozott gyümölcsöt, szórjuk rá a struffolikra a cukorkákkal együtt, óvatosan kavargatva

Faljuk fel!

 (flickr)

A karácsonyi hanglatról többször írtam már itt a blogon, legutóbb ugye az örök dilemmáról a pandoro és a panettone körül, de említettem már a világ legnagyobb  karácsonyfáját, amivel Gubbio városa dicsekedhet, és a nápolyi betlehem-építés művészetét is. A rutinos olvasónak tehát már nem lehet újdonság, hogy az olaszok a szeplőtelen fogantatás ünnepén állítják fel a karácsonyfát, és, hogy sok helyen - különösen délen-  betlehemet is barkácsolnak  az apukák a gyerekekkel.

Több olasz városban azonban nem elégednek meg a főtéren díszelgő fával és a  papírmasé betlehemmel, és úgynevezett élő betlehemet szerveznek, ahol a születéstörténet figuráit hús-vér emberek személyesítik meg. 

Ezt a hagyomány (is) Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik, az első élő betlehem az ő kezdeményezésére született 1223-ban Rietiben, innen terjedt el az egész félszigeten.

A legkülönlegesebb élő betlehemet minden kétséget kizáróan a basilicatai Matérában találjuk. Matera sziklavárosa egyedülálló díszlet, nem véletlenül forgattak itt több világhírű bibliai témájú filmet (Passió, Máté evangéliuma, stb.). Hatodik alkalommal népesítik be a kőbe vájt város utcáit az ókori Betlehem kosztümjeibe bújt résztvevők.

                                                        Matera (flickr)

A szeplőtelen fogantatás ünnepe utáni hétvégéken egészen január 2-ig elevenednek meg az utcák, Matera lakosai lelkesen játszák el Jézus születésének élő díszletét, sőt, még a látogatóknak is lehetőségük van jelmezt ragadni, és statisztálni a nem mindennapi eseményhez.

                                                      (Basilicata turistica)

December 29-ére konkrétan a világ legnagyobb élő  betlehemét szervezik  Matérában, több, mint ezer önkéntes vesz részt Krisztus születésének, az akkori Betlehem életének felevelenítésében.Matera utcái megtelnek korabeli öltözetet viselő lakókkal, életre kel az ács-és kovácsműhely, kenyeret süt a pék.

                                                            (Basilicata turistica)                                                 

Bővebb információk, online jegyvásárlás : www.presepematera.it

Közeledik a karácsony, az üzletek ünnepi gúnyát öltenek, minden csillog meg villog, a szeretet jegyében az ajándékvásárlás közepette eszetlenül tülekedünk, minden piros meg fehér, esetleg kék, szóval Olaszországban ezerrel indul a panettoneszezon. Onnan lehet biztosan tudni, hogy itt az ideje elgondolkodni az ünnepi bevásárlólistán, hogy a boltokban halomban állnak a panettonék és pandorók,  mint az olasz karácsony megkerülhetetlen résztvevői. Egyesek megrögzött panettone-rajongók, mások (például én) véletlenül sem lennének hűtlenek a pandoróhoz. De hogy hogy is születtek ezek a mennyei finomságok?

Az első írásos bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy vallásos ünnepeken, különösképpen karácsonykor az olaszok szerettek különféle ízesített kenyereket fogyasztani, a XI. századból származnak. Az elbeszélések szerint a család összegyűlt a feldíszített kandalló mellet, és a családfő felvágta a kenyeret, amelynek kérgét megőrizték, mert úgy tartották, hogy gyógyhatású, különösen jól orvosolja a  torokfájást. Ennek a kenyérnek a leírása nagyon hasonlít ahhoz, amit ma panettonénak nevezünk. A panettone neve is a pane-kenyér szóra utal, miélánói dialektusban, ami szívesen használ kicsinyítőképzőket.

A panettone Ludovico Sforza milánói herceg uralkodása óta, azaz a 15. századtól készül a mainak megfelelő módon,és ez  a kelt édesség, amelyet a kezdetekben csak Milánóban fogyasztottak, gyorsan meghódította egész Itáliát. Manapság már Magyarországon is szemnbejön velünk  a hipermarketekben az olaszországihoz képest horror áron.

A panettone édes, kelt tésztája liszt, víz, vaj és tojássárga keveréke, amit kandírozott gyümölcsokkel,óriáscitrom és narancs reszelt héjával és mazsolával gazdagítanak, majd megtöltik vele a kifejezetten erre a célra használatos papírformát. A formát nem kell teljesen megtölteni, hiszen a sütóben pont annyira kel majd meg , hogy kiemelkedik a formából. A papírt nem veszik le róla miután kikerül a sütőből, azzal együtt kerül a tányérra.

A pandoro Verona jellegzetes édessége, alapja nyolcágú csillag, tésztája liszt, cukor, tojás, vaj, élesztő keveréke. Eredete után kutakodva kiderül, hogy ez a jellegzetes olasz sütemény talán Ausztriából származik, és őse az űn. "bécsi kenyér", más források szerint a i.sz. első században született, idősebb Plinius idejében, aki írásaiban megemlít egy Vergilius Stefanus Senex nevű péket, aki a pandorohz hasonló süteményt készített. Megint mások úgy tartják, hogy  a pandoro a "pane de oro" (aranykenyér) nevű édesség leszármazottja, amelyet egy időben a gazdag velencei családok asztalán szolgáltak fel. 

Ami bizonyos, hogy a modern pandoro 1894-ben-ban született, egy veronai édesség, a nadalin továbbfejlesztéseként, és Domenico Melegatti szabadalmaztatta. A pandorot a panettonéhoz hasonlóan leginkább kartondobozban árulják egy kis zacskó porcukorral együtt, amellyel a felszolgálás pillanatában szórják meg.

Javában benne járunk az ünnepi készülődésben, az olasz munkáltatók feltöltik a raktárakat, hiszen elképzelhetetlen,hogy a decemberi fizetés mellé ne érkezzen egy üveg prosecco és egy pandoro vagy panettone, ugyanúgy jár ez az alkalmazottaknak, mint az üzleti partnereknek, így ünnepek után olyan készleteink szoktak lenni, mint a három nővérnek szamovárból,a legutolsó tavalyit pont egy hónapja dobtam ki,de Vízkereszt után már szinte szentségtörés ezt reggelizni.

  A sarki kisbolt készlete

Olasz konyha kapcsán természetes, hogy kapásból pizzára és tésztára asszociálunk, de meg lehet szépen nyugodni, a talján gasztronómia nyomokban azért tartalmaz egyéb elemeket is. Ilyen a farinata. Olcsó és finom streetfood, egy adagot egy euró körül vesztegetnek, rohanós ebédszünetekben ideális.

A farinata egy csicseriborsólisztből készült ligúr étel, elkészítéséhez elég annyit konyítani a konyhaművészethez, mint tyúknak az ábécéhez, de ha szebben akarjuk kifejezni, több szív kell hozzá, mint tapasztalat.  Elegendő összekeverni a csicserilisztet vízzel és olívaolajjal,fűszerezni, majd egy tepsibe önteni és kisütni. A farinata még a Római Birodalom idejében született, ekkor a katonák a csicseriborsós keveréket a pajzsukon sütötték ki .

Hagyományosan a farinátát réztepsiben és fatüzelésű kemencében illene készíteni, a leghíresebb genovai lelőhelyén, a Sa Pesta nevű vendéglőben a mai napig így készül.

A farinata rendkívól tápláló, tele van növényi fehérjével, és olyan ásványi anyagokkal, mint kálcium, vas és foszfor, emelltt C és B vitaminforrés, de a legjobb, hogy gluténmentes, úgyhogy kíváló eleme a manapság menő diétáknak. Szombat este simán kiválthatjuk a pizzát egy farinátával, amelyet sonkával, mozzarellával vagy bármilyen más pizzaalkatrésszel pakolunk meg.

Ha kedvünk van otthon szorgoskodni, itt a recept az üdvösséghez:

• 30 dkg csicseriborsóliszt
• 1 liter víz
• 1 pohár olaj
• só
• bors

Fakanállal keverjük össze csomómentesre  a lisztet és a vizet, enyhén sózzuk, majd négy-öt órát pihentetjük.
Az esetlegesen képződött habot eltávolítjuk. A masszát 50 cm széles tepsibe öntjük (a farinata lapos, alig egy centi vastag), amelybe előzőleg beletöltöttók az olajat, és amivel most összekeverjük a masszát. Magas hőfokon, 200-220 ° C- on negyed óráig sütjük.

A farinátát langyosan, feketeborssal megszórva fogyasztjuk.

Ligáriában többféle változata létezik, a tésztába pestót, gombát, hagymát, articsókát keverhetnek a sütőbe helyezés előtt.

A nápolyi Da Michele pizzáját lépten-nyomon a világ legjobbjaként emlegetik, sőt a környéken lakó szakértő rokonaink szentségtörésnek tartanak bármilyen más helyen margheritát enni.

Michele pizzériája nem túl kellemes helyen,a nápolyi központi pályaudvarhoz viszonylag közel várja az éhes vendégeket. Ha lehet, menjünk inkább nappal, nekem este jelentősen csökkent a komfortérzetem a nagy várakozásban. Nem csak mi tudunk arról, hogy itt kihagyhatatlan pizzahókuszpók folyik, úgyhogy este szinte bizonyos, hogy kígyózó sorba botlunk. Azaz mivel Olaszországban vagyunk, nem kígyózik az, hanem összevissza sivalkodik meg hadonászik. A mufurc ajtónálló fiútól majd kapunk sorszámot, és várhatjuk a bebocsátást. Nem érkezési sorrendben, hanem annak megfelelően eresztenek be, hogy hányan vagyunk, és benn éppen hány fős asztal szabadul fel. Mi meglehetősen rossz esélyekkel indultunk péntek este hatan, egy japán turistacsoportot kellett szemmel kiimádkozni az asztaltól, a mi nyelvünk már az aszfaltot súrolta olyan éhesek voltunk, ők meg csak szelfizgettek boldogan. Ha jól emlékszem kb. két órát kellett várnunk.

A pizzériát a Condurro család alapította, aki 1870 óta élnek pizzasütésből, és a pizzéria 1930. óta található a jelenlegi helyén. Az étlapot nem bonyolítják túl, üsszesen kétféle pizza kapható: margherita és marinara. Az előbbit nem nagyon kell bemutatni: paradicsom, mozzarella és bazsalikom, az utóbbi pedig a lehető legegyszerűbb variáns: paradicsom, fokhagyma, oregánó és olívaolaj ízesíti.  A szomjunkat olthatjuk mellé üdítővel vagy sörrel, de kávé már nincs, ami Olaszországban enyhén szólva is szokatlan, de Michele leszármazottainak nem célja sokáig fenntartani a kuncsaftot, menjenek csak szépen, és jöjjön a következő. 

Az adagok óriásiak, a pizza bőven nem fér a tányérra, öröm és boldogság, amikor kihozzák. A tésztája a klasszikus nápolyi, olyan vékony, hogy középen gyakorlatilag elolvad a paradicsom és a forró sajt alatt.

Ki kell próbálni Michélét ha az ember arra jár, és van ideje, hét közben ebédidőben talán gyorsan be is jutunk. Ah igen, a pizzériában egy fotó árulkodik arról, hogy Julia Roberts itt nyomott le egy margheritát az Ízek, imák, szerelmek című filmben. Az egész filmben ez a pizza volt a legjobb dolog.

Kérsz egy kávét? Ezt a kérdést Olaszországban legalább naponta tízszer teszik fel neked, aztán függőségedhez (vagy éppen munkakerülési kedvedhez) mérten válaszolsz igennel, minimum háromszor-négyszer. Nagy újdonságot nem árulok el azzal, hogy a kávézás Olaszországban majdhogynem szakrális élmény, egy vallás, aminek megvannak a maga szent és sérthetetlen szabályai. Az olaszok bárhol és bármikor kávéznak, a kávéfajták palettája végtelen, és mindenkinek megvan a saját módszere a tökéletes kávé otthoni előállítására. Egy tisztességes olasz háztartásban minimum négy méretben található kotyogós kávéfőző, azaz mokka, mostanában egyre több a kapszulás gép is. Szóval a kávé egy meghatározó tényező.

Imádom a kávét, úgyhogy ebből a szempontból nagyon is otthon vagyok, és szerintem kevesebb annál "olaszabb" dolog van, mint egy igazi olasz bár, ahol vágni lehet a kávéillatot, ahol csészék csörömpölnek a pulton, és kiskanalak karistolnak a csészék vastag falán. Ezzel a mai napig nem tudok betelni. Benne is van a tíz dologban, amit legjobban szeretek Olaszországban.

Ha bárban rendelsz kávét, és nem vagy jártas az itáliai szokásokban, kösd föl a gatyád, mert arra a kérésre, hogy "Egy kávét, legyen szíves" könnyen egy fitymáló szemöldökfelhúzás lehet a válasz, mert hát ugye MILYEN legyen az a kávé? A reggeli cornetto mellé cappuccino, caffelatte, latte macchiato, napközben eszpresszó, ristretto, macchiato, lungo, estefelé corretto vagy decaffeinato, nyáron shakerato, hideg, esetleg hideg kávé jéggel. És ez tényleg csak egy elkapkodott semmilyen lista. És ha már tudjuk, hogy milyen legyen a kávé, akkor döntsük el azt is, hogy csészében vagy üvegpohárban, hogy mellé a víz bubis legyen vagy mentes, hideg esetleg szobahőmérsékletű. Szóval a barista könnyen megizzaszthatja a járatlan utazót, aki ha ne adj Isten ebéd után cappuccinót óhajt, akkor jobb, ha felkészül minimum egy szemmelverésre.

Az olasz kávé bölcsője Velence, hiszen az ő kikötőjébe érkeztek az első kávészállítmányok. Itt nyitották az első kávézót is a XVII. században. Velence legismertebb kávéháza a Caffè Florian, ami 1720 óta fogadja a vendégeket, hörpintett itt Casanova is.

Olaszország jó hosszú, nem meglepő, hogy északról dél felé haladva van némi különbség a kávézási szokásokban. Mifelénk Torinóban klasszikus a kávéházi kultúra, tele van a város szebbnél szebb bárokkal, itt születtek olyan legendás márkák, mint a Café Vergnano vagy a Lavazza. Bárhol bedobhatunk egy helyi specialitást, a bicerint, ami egy kávéból, csokoládéból, tejkrémből készült, cukorsziruppal édesített ital, öblös üvegpohárban felszolgálva. Ha a Csizma északnyugati szegletében, Valle d'Aostában járunk, ki ne hagyjuk a caffè alla valdostanát, amit egy speciális faedényből, a barátság kupájából (la coppa dell'amicizia) fogyasztanak. Nevét onnan kapta, hogy több „csőre” is van, minden kispajtásnak jut egy, ahonnan beszippanthatja az alkoholban gazdag, kávéban kicsit szegényebb italt. (Valle d'Aostában hideg van, na).

Minél délebbre haladunk, annál rövidebb lesz a kávé, Nápoly környékén már úgy tűnik, hogy csak bekoszolják vele a csészét, és olyannyira koncentrált, hogy ráragad a fogunkra. Nápolynak saját kávéfőzője is van, a cuccumella, amelynek két tartálya van, közöttük a kávé. Amikor az alsó tartályban felforr a víz, a cuccumellát megfordítják, és a víz pár perc alatt lecsepegve halad át a kávés filteren.

Nápolyban született a ”felfüggesztett kávé”, a caffè sospeso hagyománya is, amikor a vendég a bárban két kávét fizet, de csak egyet fogyaszt, a másodikat egy arra járó rászorulónak ajánlja fel.

Calabriában nem elégednek meg a csészéből fogyasztott forró feketével, az ottani szupermarketekben vehetünk kávéból készült szénsavas üdítőt, a Brasilenát. Számomra inkább bizarr, hiába vagyok megveszekedett kávérajongó. A bubis hideg kávé még az én toleranciaküszöbömet is meghaladja. Azért ti ne hagyjátok ki ha arra jártok (gyakorlatilag csak Calabriában beszerezhető).

Ami mindenhol ugyanolyan egyszerű és tökéletes az a klasszikus eszpresszó, mely világszerte egyenlő az olasz kávéval. Eltéveszthetetlen jellemzője a testesség, sűrű krém, az intenzív aroma. A krém a kávé tetején mogyorószínű, se nem túl világos, se nem túl sűrű és soha nem habos. A kávéscsésze kiválasztását se bízzuk a véletlenre: az igazi olasz eszpresszót jó minőségű, legfeljebb 70 ml-es , 35-40°C-ra melegített csészében szolgálják fel. Nos, ezek után végre kértek egy kávét?