Ősz van, szüret van, hejre olasz leányok tapossák a fürtöket, beszéljünk egy kicsit hát arról, hogy milzen nedű is csorog a piemontiak torkén. A piemonti borokat Magyarországon általában kevéssé ismerik, pedig  a világ legjobb borai között tartják őket számon, a piemonti borvidékek, a Langhe-Roero és  a Monferrato pedig 2014. óta a Világörökség részei. A  kiváló talaj – agyag, márga, tufa és homok keveréke, a mérsékelt éghajlat, az Alpok hegyláncainak védő ölelése mind hozzájárulnak kitűnő, elegáns borok termeléséhez.

                                                 A Langhe-vidék, elég szép szülőföld a boroknak (Forrás: flickr, Jacqueline)

A két legfontosabb itteni vörös a Barbaresco és a Barolo, sokak szerint egyenesen a világ legjobb vörösborai. Mindkettő  nebbiolo szőlőből készült fajtabor.

A Barbarescót a Langhe-dombságban, kizárólag  Barbaresco, Treiso és Neive városokban termelik mindösszesen 2500 hektáron, rózsabokrokkal tarkított talajon.  A nebbiolóból készült újbor csersavtartalma igen magas, ezért barbaresco estetében két évig kell érlelni, amelyből kilenc hónapot tölgyfa- vagy gesztenyehordóban tölt, ami alatt telt, testes, mégis üde nedűvé válik.  A barbaresco elegáns, nőies bor. 

A Barolo szintén a nebbiolo bora, mégis  sokban különbözik a barbarescótól. Majdnem háromszor akkora területen, Barolo, Castiglione Falletto, Serralunga d'Alba,Cherasco, Diano d'Alba, Grinzane Cavour, La Morra, Monforte d'Alba, Novello, Roddi, illetve Verduno egyes részein terem a szőlő.  A nagyobb termőterületnek köszönhetően a barolók sokkal változatosabbak, mint a barbarescók. A barolo vidék kb. 15 km-re fekszik a barbarescóétól, a szőlőt mégis valamivel később szüretelik, mint azt.  Emiatt egy évvel hosszabb az erjedési ideje, azaz három évig érik, ebből két évet tölt a tölgyfa-vagy gesztenyehordóban. A barolo férfias, sötét színű bor, amit érdemes hosszan dekantálni.

A piemonti borokról beszélve muszáj megemlíteni a borvidék másik két jellemző fajtáját, a dolcettót és a barberát is. Ezek hétköznapi fogyasztásra szánt borok, mindennaposak az étkezések kísérőiként, ezek azok a palackok, amiket brámikor felpattintunk, mert biztos , hogy van belőle otthon.

Idén nyáron gyakorlatilag az egész környezetem az olasz Csizma sarkában, azaz Pugliában nyaralt, úgyhogy én sem hagyhattam ki az élményt. Jártam már itt hét évvel ezelőtt, de az emlékek már kissé megkoptak,nem ártott nekik egy kis frissítés, nekem meg aztán főleg nem. Puglia hatalmas régió, és a 762 km hosszú tengerpartja mellett bőven büszkélkedhet kihagyhatatlan látnivalókkal. Magyarországról Puglia északabbi része érhető el viszonylag egyszerűen, hiszen van fapados Budapest és Bari között, és nem kétlem, hogy errefelé is elég menő a nyaralás, de ha valaki délebbre merészkedik, az biztos, hogy csodát lát. 

Dél-Olaszország egyébként is a szivem csücske, és minden nyáron hízlaljuk magunkat egy kicsit Calabriaban, de a Csizma orra és sarka még ha nem is Mako és Jeruzsálem viszonyaban van, de azert a vadregényes és komor Calabria sokban különbözik a sokkal rendezettebb és vidámabb Pugliátol.

A Salentói-félsziget a Csizma sarkának is a legsarka, az Adriai- és a Jón-tenger által határolt földnyelv, és a csodálatos Olaszország minden kétséget kizároan egyik legszebb vidéke. A jón-tengeri oldalon végtelen, homokos partokkal, és a kék és zold ötven árnyalatában pompázó tengerrel, az adriai partokon pedig sziklákkal határolt apró, homokos öblökkel. Egyszerűen pazar.

Egy hetet töltöttünk Salentón, lehetetlent nem ismerve pakoltuk a kilométereket a kocsiba (még ha repülővel is érkezik az ember, autot bérelni legalább pár napra muszáj, hogy körbenézhessünk, mert a közösségi közlekedés nem túl közönségbarát),de így is ki kellett hagynunk egy-két kötelező elemet.

Salento legdélebbi pontja Santa Maria di Leuca, ahol még sziklákról vethetjük magunkat a habok közé, miután lefényképeztük magunkat az olasz keleti part legdélebbi pontjával  (Punto Ristola) és a világítótoronnyal a háttérben, esetleg bejártuk a katedrálist. Leucától északi irányba csorogva a parton egyik ámulatbol eshetünk a másikba. Az itteni települések legtöbbjének neve a Torre - torony - szóval kezdődik, utalva a parton fegyelmezetten sorjázó őrtornyokra. Egyik part szebb, mint a másik, mellélőni nem nagyon lehet akár Torre Vado, akár Torre Pali szuper választás, ha pedig valami nagyon trendire vágyunk mehetünk a Salento Maldívjának becézett Pescoluse strandjára, ahol nem csak a környezet parádés, de a szolgaltatások is kiemelkedőek: lehet lovagolni, baldachinok alatt élvezni a napot, és távozáskor le is mossák a kocsinkat, ha nagyon megviselte a homok.

Legalább három várost kötelező lenne megnézni, ha astrandolások közepette belefér az időnkbe: Leccét, Gallipolit és Otrantót. Lecce az olasz barokk fővárosa, mi az idén kihagytuk, egyrészt mert már láttuk, másrészt mert az egy hétbe tényleg nem fért bele egy egész napos városnézés (ugyanis Leccére ennyit kellene szánni). Gallipoli város két jól elhatárolható részre oszlik: egyik része, a cittá vecchia (óváros) egy kis szigeten fekszik, amelyet egy XVI. századi híd köt össze a borgóval, amely a város modernebb részét takarja.

Az óvárosba érkezve egyből a XIII. századi Aragoniai kastéllyal találjuk magunkat szembe, amelyet szinte teljes egészében körbeölel a tenger. Az óváros építészetének egy részét a barokk jellemzi, túlzó díszítettségével. Legfontosabb látnivalója a Sant'Agata székesegyház. Az óvárosnak utánozhatatlan a hangulata, végigsétálhatunk a falai mentén, bekeveredhetünk labirintusszerűen kanyargó utcáiba, ahol konkrétan betekintést kapunk a délolasz családok életébe, hiszen a forró időjárás miatt az ablakok tárva-nyitva, a helyek pedig emellett élik a mindennapokat. Egyebekben az egész cittá vecchia tele van éttermekkel, bárokkal, teraszokkal, nyüzsögnek a terek. A városközponttól kissé eltávolodva pedig 20 km strand vár, mi épp Baia Verde partjainál ejtőztünk.

Otranto a Salentói-félsziget adriai oldalán varázsol el minket. Itt van Olaszország legkeletibb pontja (Punta Palascia), és óvárosa (borgo) az egyik legszebb Olaszországban , és erről papírja is van :-).  Szerkezetiéleg eléggé emlékeztet Gallipolira,hiszen itt is egy erődszerű vár mellett elsétálva jutunk be a kacskaringós utcákkal teli központba, itt is sétálgathatunk a városfalak mentén, és leugorhatunk egyet mártózni a tengerben akár a belváros mellett közvetlenül.

Jobban járunk azonban, ha elkocsikázunk a várostól északra található Baia dei Turchi (a törökök öble) strandjaihoz. Itt sziklás partszakaszt tagolnak aprócska , keskeny öblök, a víz pazar, igaz, hogy egy hosszabb séta a bozótósban , mire eljutunk a parkolóból tengerhez, de mindenért kárpótól a látvány, ami előbukkan, amikor kilépünk az erdőből.

Puglia nagyon menő, és most csak rohanva soroltam végig a Salento legfontosabb állomásait. Egy hét nem elég, ha a hedonizmus oltára mellett a kultúrának is áldozni kívánunk,de kettő is veszedelmesen hamar repül itt el annak ellenére, hogy azért Dél-Olaszországban eléggé megállt az idő. 

Alsós voltam emlékszem, amikor nagyon menőnek számított az "Amire nincs magyarázat" című könyv, ami misztikus események, megmagyarázhatatlan jelenségeket elemzett meglehetősen felszínesen. Ebben a könyvben olvastam előszőr a torinói lepelről, és rettenetesen izgalmasnak találtam -mondjuk Pió atya stigmái jobban megfogtak- de a hatás kedvéért mondjuk azt, hogy már ilyen apró gyermek korom óta vágytam arra, hogy lássam. 

Azóta helybejöttem a lepelhez, de nem lehet azt csak olyan könnyen meglesni, általában tízévente teszik kösszemlére, meg akkor , amikor Torinó meglátja a milánói világkiállításban a lehetőséget a turisták elszipkázására. Szóval az idén. Június 24-ig lehet megnézni  a leplet, kötelező az előzetes helyfoglalás, és ajánlatos magunkkal vinni egy kisgyerekes pajtást, mert a babakocsival fast tracken haladhatunk, anélkül meg kb kétórás a sorbanállás. A biztonsági ellenőrzést komolyan veszik, nem érdemes svájci bicskával érkezni, a vizespalacknak is búcsút lehet inteni, de isteni szerencse, hogy az átvilágítás után van mindenféle automata, amiből vásárolhatunk némi frissítőt. Valamiből az egyháznak is meg kell élni ugyebár.

Szóval akkor nézzük csak,hogy mit is nézünk:

A keresztény egyház számára ez a legfontosabb ereklye, Jézus halotti leple, egész tudományág, az ún. szindonológia szerveződött köré, hevesen feszülnek egymásnak az eredetiségét hangoztatók ahamisság mellett érvelőkkel.

Ami bizonyos, hogy először 1353-ban említi , ekkor ajándékozta a leplet Charny Geoffroy Lirey városka templomának azzal, hogy ez volt  a gyolcs, amibe Jézus holttestét tekerték.

Az első teológusok, akiket Geoffroy utódja bízott meg a lepel vizsgálatával nem voltak meggyőződve annak eredetiségéről, arra hivatkozással, hogy az evangélium nem beszél róla, ráadásul a vizsgálatok alatt egy festő azt terjesztette, hogy ő maga készítette. Más források szerint egyáltalán nem is folytak elemzések, lényeg az, hogy már ekkoriban sem volt tiszta semmi a lepel körül. 

^{1390-ben VII. Kelemen pápa engedélyezi a lepel kiállítását, és nyilatkozik, hogy az csak egy festmény. Az 1400-as évek elején,a francia-burgundiai háború alatt elmenekítik Lireyből, ahová soha nem kerül vissza, viszont akkori birtokosa Charny Margit végiturnézza vele Európát, és 1453-ban eladja a Savoyai-családnak, cserébe kiátkozás jár neki.}

^{A Savoyaiak fővárosukban, Chambéryben őrizték továbba leplet, ahol 1502-ben egy kápolnát is emeltek neki, ami 1532-ben lángra kap. Ez a baleset nem múlik el nyomtalanul : a leplen tisztán kivehetők az égés nyomai.}

1562-től Torinó lesz a Savoyai-család székhelye, költözik velük a lepel is 1578-ban, és innentől kezdve rövidebb megszakításokkal ( az utolsó ilyen a II. világháború alatt egy hétéves periódus, amikor Campaniaban a Montevergine szentélyében rejtették el)  folyamatosan Torinóban marad  a számára épített kápolnában, amelyet a Dóm és a Királyi Palota közé emeltek.

Az 1898-as kiállításakor Secondo Pia, torinói ügyvéd engedélyt kap a királytól, hogy lefényképezze a leplet. Két felvételt készít róla, és az előhívás pillanatában váratlan felfedezést tesz: a leplen található kép a fotónegatívon pozitívként jelenik meg, ami annyit jelent, hogy az eredeti kép valójában egy negatív. Ekkor indul be igazána tudomány, folyamatos tanulmányok, vizsgálatok következnek, és a mai napig nem került pont az i-re,

1983-ban meghal II. Umberto , Olaszország utolsó királya, aki végrendeletében úgy rendelkezik, hogy a leplet II. János Pál pápára hagyja azzal, hogy az soha nem hagyhatja le Torinót, és a város érseke lesz annak őrzője. 

1988-ban radiokarbon vizsgálatnak vetik alá, amely a lepel származási idejét 1260 és 1390 közé teszi, amelynek sem az egyház sem e bősz szindonológusok nem örülnek, azóta nem is kutatható a lepel.

A lepel 411 cm hosszú, 110 cm széles,kézzel szőtt lenből készült,tisztán kivehető rajta egy kb. 183 cm magas, hosszúhajú, szakállas férfi alakja előlről és hátulról is. Az alak csak egy bizonyos távolságról (2-3 méter) látható, ha ennél közelebb megyünk hozzá, egybefolyik az anyaggal.

Tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a lepel AB csoportú vérnyomokat tartalmaz. Olyan polleneket találtak rajta, amelyek Anatóliára, Palesztínára, sőt hat faj kizárólag Jeruzsálem környékére jellemző.

A lepellel kapcsolatos legizgalmasabb elmélet azonban az, amely szerint azon nem Jézus, hanem Leonardo da Vinci arca köszön vissza. Ő volt az egyetlen, aki a középkorban már megfelelő optikai ismeretekkel rendelkezhetett  a lepel negatív képének megalkotásához, Köztudott, hogy Leonardo mennyire ellene volt a keresztény egyház képmutatásának. Tökéletesn illeszkedne ebbe a képbe az, hogy az egyháznak mutatott fricskaként saját magát ábrázolja istenként a leplen. Az meg különösen mókás, hogy idén, a lepel bemutatásának ideje alatt,  a torinói Dómtól párperces sétára Leonardo önarcképét is kiállították.

Tegnap egy itteni magyar fiú kérdése indított el bennem egy lavinát. Csak azt dobta fel hogy miért van az, hogy rengeteg az olasz-magyar pár, de a felállás gyakorlatilag mindig ugyanaz, a pasi az olasz, a nő a magyar. Eddig sokat nem töprengtem ezen, teljesen evidens volt nekem, hogy ez a szituáció, én is szívesebben tölteném az életem egy magyar lánnyal, mintsem egy olasszal, de akkor ugorjunk egy fejest ebbe.

Soha nem voltam egy konzervatív, visszafogott típus, e téma kapcsán meg főleg nem tudok az lenni, úgyhogy előre is bocs, ha esetleg a szükségesnél jobban szókimondok. Plusz nyílván általánosítok, és vannak szuper olasz homogén párosok is, de ők most minket nem érdekelnek :-)

Olaszországban még mindig itt a Vatikán, és lehet akármilyen cuki meg joviális Ferenc pápa, azért a katolikus egyház mégsem egy bohém banda (legalábbis kifelé..), és az olasz gyerekek bizony úgy nevelkednek, hogy az iskolában feszület virít a katedra felett, sőt már oviban kötelező a hittan. Amikor a beiratkozásnál jeleztem az óvónéninek, hogy én nem szeretném a hároméves gyerekemet ezzel nyomasztani, felvonta a szemöldökét, és közölte, hogy jobban járok, ha igen, mert csak a muzulmánok nem járnak, és aki nem jár, azt a hittan idejére elkülönítik valami irodában, nem játszhat, nem lehet a többiekkel, stb. Szóval még az én gyerekem is jár hittanra, pedig belőlünk aztán hiányzik minden vallási áhítat. Persze a gyerek kisebb részben hozza magával azt, ami az oviban van, és nagyobb részben azt, amit otthon kap, de maradjunk annyiban, hogy a színtiszta olasz családok nagy részében még fontos a  saját katolikus standardjeik szerinti makulátlanság. Főleg, hogy ha déliek a gyökerek. Ebből fakadóan a lányok fejében a szex még mindig sokszor "ajándék", meg "szívesség", és azzal manipulálnak, hogy most van szex vagy nincs szex, (ha jól viselkedsz, akkor kapsz jutalomfalatot, ha nem, akkor meg hoppon maradsz stílusban). Komolyan ismerek olyan olasz párt, akik az esküvő előtt már rég együtt éltek, de amikor a lány anyukája ment hozzájuk látogatni Nápolyból, akkor szét kellett húzni az ágyakat, és különalvást színlelni. A calabriai barátnőmből meg majdnem ágyelőt csinált az apja, amikor harmincévesen szintén hosszas együttjárás után teherbe esett a barátjától.

Hát akkor már mennyivel jobb egy külföldi lánnyal, akivel lehet fejbeli korlátok nélküli boldog szerelmi életet élni. A magyar nő nem hisztizik, a magyar nőnek esetleg még újdonság az, ahogy egy olasz udvarol, a magyar nőnek mennyei dallam az olasz nyelv, a magyar nő kellőképpen el tud ájulni az olasz macsó lehengerlő stílusától..

Magyarország ráadásul mindig is vonzó és olcsó úticél volt az olaszok számára, ezt már Cicciolina életrajzából is tudhatjuk, a hatvanas-hetvenes években sorra importálták tőlünk a csini feleségeket, akik nyilván úgy érezték, hogy megnyerték a lottóötöst, amikor a Trabantot vagy a biciklit Fiatra, a budapesti flasztert  meg esetleg tengerparti pálmafákra cserélték. Aztán ez a folyamat a mai napig is tovább tart azzal, hogy ma már nem akkora főnyeremény Olaszország, de sokaknak még mindig az Ígéret Földje. Aztán megismerik... 

Az olasz nő egyébként is könnyebben hisztizik, hiszen saját közegében van, ideális helyzetben van védőhálója, ha úgy alakul ki tud lépni egy kapcsolatból, és ha minden a megszokott mederben halad, akkor simán a szülői házban köt ki vén fejjel is.... Ez egy külföldi feleség esetében már kényesebb kérdés. Ezerszer lerágott csont, hogy bár állítólag már látszik a fény az alagút végén, azért Olaszországban még mindig egyszerűbb júliusban pingvinnel összefutni a korzón, mint munkát találni átlagosan kvalifikált külföldi nőként. Szóval a magyar feleségek nagy része, főleg a 2000-es években érkezett generáció (a régebbi motorosok még jobb esélyekkel indultak) otthon ül, és főállásban háztartásbeli. Ez persze az elején még nem ijesztő, friss a szerelem, új élet, új ország, aztán gyerekek,a szerelem gyümölcsei, akit mégis ki neveljen, ha nem az anyja, aztán esetleg a második, a kotta ugyanaz, aztán...aztán felnőnek  a gyerekek, már nem kell őket szoptatni, bébipapit főzni,tisztába tenni. Oviba járnak, anyuka meg felszabadul. Látszólag. Mert igazából szerintem ezen a ponton döbbennek rá a legtöbben, hogy ez az első blikkre kitáguló világ (húha, külföldre költözöm, világot látok, nyelvet tanulok, isteni!), valójában teljesen beszűkült. Lehet otthon lenni egyedül napközben, takarítani, mosni, vasalni, mert nehogymár otthon vagy és ne legyen patika a lakás, aztán gyerekért menni, várni, hogy este az ember beessen a vacsorára. Lehet kérni zsebpénzt a férjtől mozira, lehet shoppingolni abból, amit nem te keresel, lehet rádöbbenni a totális függőségre. Lehet próbálkozni munkát keresni, de többéves háztartásbeli parkolópálya után nem lesz  senki sem a fejvadászok kedvenc zsákmánya, hiába volt Magyarországon esetleg releváns szakmai tapasztalata. Szerintem nincs olyan párkapcsolat, ami ezt ne sínylené meg. Én speciel extrán emancipált, feminista, egyenjogúságpárti és saját függetlenségét feladni képtelen személyiség vagyok. Számomra elképzelhetetlen egy ilyen helyzet (ezért is imád a véletlenül sem átlagolasz ember is), mert mi van akkor, ha tizenöt év múlva - amikor a gyerek már látni sem akar- világgá akarok menni egy félvér istennel? Direkt nem azt írtam, hogy az ember akar világgá menni egy félvér istennővel, legyünk már annyira feministák, hogy a nőnek is járhat a félrelépés joga :-). Szóval mi van, ha nem működik, meguntuk, hagynánk már a picsába. El lehet válni, de a munkanélküli, eltartott magyar asszonynak annyi esélye lesz megtartani a gyerekeket, mint megnyerni a lottóötöst, ezért inkább nem válik, folytatja tovább a semmit.

Pont a minap beszélgettem egy olasz kollegámmal, akinek nem egy fáklyás menet mostanában a házassága a külföldi feleségével, aki épp azzal "büntette", hogy letiltotta a facebookról. Forgattam a szemem, hogy ez milyen hülyeség már, de persze tudtam én, hogy szegénynek más módja nem nagyon van. Meg is jegyezte a kollega, hogy hát úgyis nála lakik.....(tehát nem zárhat kis  a lakásból).

Kissé befeketedtek a felhők, miközben elöntötték az agyamat a fentiek, de én szóltam előre, hogy általánosítok. Van egy csomó boldog házasság is, hosszútávon is, és biztos vagyok benne, hogy egy magyar nő mellett boldog egy olasz férfi, az enyém legalábbis biztosan, de nálunk vannak egészséges ajtócsapkodások, tányérreptetések. Na jó odáig csak egyszer fajultam, néha nekem is megjön, na. Utána meg milyen fasza már kibékülni.

Múlt hétvégén szuper programom volt. Régóta tervezgettük mar egy kedves olaszországi magyar kartársnővel a találkozást, de kb 400 km választ el minket egymástól, úgyhogy a logisztika némileg bonyolította a helyzetet, aztán fogtuk magunkat, kiszúrtuk a térképen a földrajzi közepet; és hajrá. Az úticél Genova,amelyet az olaszok csak "La Superba", azaz a fenséges, pazar, isteni névvel illetnek.

Genovában jártam már egyszer, de azóta már eltelt több, mint tíz év, ugyhogy az emlékeim megfakultak, főleg, mivel utolso ittjártamkor nyár volt, és a kultúra helyett az olajbarna bőr meg az olasz amorozók voltak a fő célpont, és ezzel együtt a közeli Portofino mondén tengerpartja. Lényeg az, hogy jó volt ez az emlékezetfrissítés.

Ráadásul ahogy telnek az évek úgy lesz egyre kevesebb idő ezekre a kiruccanásokra, most konkrétan 5 órahosszát sikerült Genovában tölteni, impressziókat beszerezni persze elég, elmélyülni nyilván nem, de azért maradjunk annyiban, hogy jó hely, tessék útbaejteni.

Genova Olaszország hatodik legnagyobb városa, legfontosabb kikötője, itt született Kolombusz (vagy nem), itt van Európa legfontosabb akváriuma, belvárosa szerepel az UNESCO Világörökség-listáján, szóval van mit nézni.

A legfontosabb attrakciók a régi kikötőben, olaszul a Porto Anticóban vannak koncentráltan. Itt van az Akvárium, a tenger múzeuma, a bioszféra, ami egyátlátszó gömbbe zárt trópusi botanikus kert, látogatható itt Kolombusz Santa Mariajának hasonmása, egy tengeralattjáró, az égbe röpítő panorámalift,  szóval kapásból erre a kb. egy négyzetkilométerre rá lehet szanni egy napot.Gyerekeknek maga a paradicsom. Ha itt akarunk parkolni, készüljünk fel az afrikai parkoltató maffiára, akiknek tejelni kell ahhoz, hogy beengedjenek(!) az egyébként is borsos fizető parkoloba. De Genova Olaszország ugye,ez ellen nincs mit tenni, és mint tudjuk a parkolás mindig kritikus pont, kulön iparág épult a kétségbeesetten parkolni kivánó látogatók lenyulására.

Én kiscsaládomat az akváriumban hagyva indultam pajtásom elé az állomasra, ami egy pont kellemes másfél km-es sétának igérkezett, aztán életem leghosszabb másfel km-re lett a szűk sikátorokban, ahol gyakorlatilag én voltam az egyetlen európai a sok északafrikai és távolkeleti árus között, de aztán sikeresen egymásra találtunk, és indultunk felfedezni Genovát.

A kikötői látványosságokon túl is bőven van élet itt, kezdésnek kiváló a San Lorenzo székesegyház, ami nem egy mai gyerek, 1118-ban szentelték fel, és fekete-fehér csíkos tornyai az egész belvárosból jól láthatók. Innen rövid séta a Dózse-palota (Palazzo Ducale), és a város leghiresebb piazzája a Piazza de Ferarri.  Maga a tér nem is annyira olaszos, engem inkább Budapestre, de  mindenképp az Osztrák-Magyar Monarchia városaira emlékeztet. A téren csobogó hatalmas bronzszökőkút Genova egyik szimbóluma. Innen választhatunk, hogy egy viszonylag szélesebb utcán sétalgatunk tovabb, vagy bevetjük magunkat a dzsumbujba, és én nyilván ez utóbbit javaslom, ha meg akarjuk ismerni az igazi Genova-feelinget. Genova belvárosa gyakorlatilag csak gyalogosan járható, sikátorai szűkek, labirintusszerűen kanyarognak, sötétek,hiszen sokemeletes paloták emelkednek felettük. Kötelező elem itt is az ablakban száradó ruha. Tényleg olasz.

Más a hangulata az UNESCO által is értékelt Via Garibaldinak és a környező utcáknak (a köztudatban Strade Nuove),  szellősebb is, és csudaszép, elegáns paloták szegélyezik mindkét oldalon. Ezek közül a legszebb persze a csak nevében Királyi Palota (Palazzo Reale), mindenféle kötelező kellékkel, mint trónterem, tükörterem, tengerre néző terasz, stukkók és festmények még a fürdőben is. 

Ha tengerpartra vágyunk - és ugye kikötővarosban ez egy teljesen indokolt huncutság- kicsit el kell távolodnunk a belvárostol, ha nem akarjuk a tizemeletes panelház nagyságu tengerjáro hajók melletti olajfoltokban áztatni a lábunkat. Mi Pegli tengerpartjára mentunk, ami valaha valószínűleg szebb időket is megélt, amikor még a módosabb genovaiak rezidencianegyede volt. Valamennyire meg ma is sikerült megőriznie ezt a karakterét, de sajnos a partra nem lehetne kiakasztani, hogy "Tiszta udvar, rendes ház". Figyelmeztetés: senki ne higyje azt, hogy a parttól 6 km-re levő vasutállomást 40 percnél rövidebb idő alatt meg tudja közeliteni autóval. Ha az elso tavaszi napsütesben vasárnap délután kimegyünk a partra, utána mar ne tervezzünk időre programot.

Ami pedig a hasunkat illeti, ki ne hagyjuk a focaccia di reccót, ami Ligura legjellegzetesebb étele, Két vékony szelet élesztő nelküli pizzatészta között stracchino sajt, és igy be a sütőbe. Mennyei és pénztárcakímélő lakoma. Ennél azért nyilván tobb mindent rejteget a ligur konyha, de félnapos kirándulásba nekunk nem fért bele, hogy degeszre tömjük magunkat pestós tésztával valamelyik osteriában.

Világéletemben elkötelezett híve voltam  a határmenti turizmusnak, és míg ez Magyarországon a szabadkai
burekezést, addig olaszországi életemben franciaországi baguettezést jelent. Legkedvesebb úticélunk a közvetlenül az  olasz-francia határon fekvő Briançon, Európa második legmagasabban fekvő városa, aminek neve főleg a síelők körében ismert. Valójában nem kell kivárni a síszezont, bármikor érdemes erre kirándulni, hiszen van itt bőven gyönyörködnivaló, nem véletlenül világörökségi-helyszín is (Vauban által tervezett erődítményéért). Tekintettel a szezonra,  valószínűleg mostanában jár arrafelé a legtöbb magyar turista, ha valaki a közelben síel, ki ne hagyja!

A képeket természetesen nem most hétvégén kattintottam, hanem egy szeptember vasárnapi városnézős
kiránduláson, de a lényeg ugyanaz, csak most valamivel fehérebb lehet az összkép.

Ha röviden akarnám összefogalni, csak annyival jellemezném, hogy a városka  olyan, mintha egy jobban sikerült tévés  mesejáték díszlete lenne, a főtere konkrétan, mintha a Süsüből kacsintana ki. Itt aztán tényleg megállt az idő, és milyen jól tette! A szemnek bőven akad falnivaló:  középkori erődítmény-rendszer, városfalakkal körülölelt központ szűk utcákkal, miniatűr terekkel, színes épületekkel.

A tálaláshoz pedig nagyon értenek a franciák, akad itt mindenféle kötelező délfrancia elem, hercig kis
kirakatok, levendula ipari mennyiségben, az összes elképzelhető formában; a pékségekből szivárog a vajban
tocsogó, frissen kisült croissantok illata; az utcákon palacsinta készül.

Ha végig akarunk menetelni az erődökön , akkor komplett egész napos a program, és még a testedzés is
garantált.  Aztán ha a nagy sétában kipurcantunk, szívhatunk hegyi levegőt bőséggel, csodálhatjuk a város
körüli hegyeket,  majd a hónunk alá csapott baguettel boldogan térhetünk haza, vagy a pályaszállásra. Vive
la France!

Négy éve élek Olaszországban, és három éve már jogom lett volna benyújtani a kérelmemet olasz állampolgárságért, de aztán mindig elodázódott azzal, hogy "minek az nekem?",  meg "úgysem járok jobban" meg "úgyis EU van". Aztán tavaly úgy döntöttem, hogy meguntam, hogy állandóan árgus szemmel kell figyelnem, hogy melyik magyar okmányom mikor jár le, és azt vagy horror áron hosszabbítom/újítom a konzulátuson, vagy megyek miatta haza, és nyilván nem készül el otthontartózkodásom alatt, meg különben is, ha adják, miért ne fogadjam el. Különösen a Keleti nyitással terhelt magyarországi helyzetben, ki tudja, hogy mikor fog jól jönni egy másik uniós állampolgárság (nagyon remélem azért, hogy nem penderítenek ki minket az EU-ból, azt meg még inkább, hiogy nem önként fogunk kitáncolni belőle néhány szellemileg terhelt paprikajancsi kezdeményezésére, de azért legyünk előrelátóak).

Szóval egy hideg téli napon elbattyogtam a konzulátusra, beadtam a kérelmet a szükséges dokumentumok iránt, amelyek azután egy meleg nyári napon meg is érkeztek.  Két okirat szükséges a magyar hatóságoktól: egy új típusú születési anyakönyvi kivonat, illetve az erkölcsi bizonyítvány, valamint ezek hivatalos fordítása. Már abból sejtettem, hogy a Prefettura köztekedni fog, hogy a születési anyakönyvit a konzulátus apostille-al küldte meg, az erkölcsit pedig nem. (megjegyzem, hogy kb 30 éve nem kell apostille - diplomáciai felülhitelesítés- magyar hatóságok által kibocsátott okiratokra olaszországi felhasználáskor, de tudjuk, hogy milyen naprakészek az olasz hatóságok..egy három évtizedes űr simán belefér).  Ettől függetlenül lelkesen vettem célba A HIVATALT, hogy beadjam a kérelmet, de máraz információs kisfiú leforrázott, hogy muhahaha, majd én azt gondolotam, hogy csak így besétálhatok? Hát nem. Online időpont kell, anélkül kutyafüle. Július első hete volt ez. Gyorsan hazarohantam, egyből a gép elé, első szabad időpont október vége. Egy-két hangos káromkodás után, foglaltam, bevéstem, majd éltem tovább.

                                                                            A Hivatal

Időközben felvérteztem magam mások tapasztalataival, úgyhogy az októberi időpontra enek megfelelően magammal cibáltam olasz férjemet is, mert tudtam, hogy senki nem tud úgy kötekedni, mint ő, és én sokkal hamarabb megadom magam a hatóságok baromságainak, mint egy olasz. Kellett az erősítés, na.  A férj mellett felfegyverkeztem a magyar-olasz kétoldalú megállapodással erről a hülye apostilleról, mert tudtam, hogy ezzel bibi lesz, sok türelemmel, meg jógalégzéssel. Bementünk. A mellettünk levő ügyintézők előtt Bissau-Guinea, Szenegál és Tunézia állampolgárai. látszólag minden probléma nélkül. Ügyintéző Gizike nekem szegezte A KÉRDÉST: "milyen állampolgár"? Én: "magyar". Gizike: "ahhh, hát ez már....." Én: ez már jó jel" fejeztem be helyette a mondatot. Gizike: " Hát nem, mert a magyar hatóságok mindig elvétik a papírokat, soha nem jó semmi, na mutasd mit hoztál" Aztán persze elkezdett okoskodni hogy már pedig apostille kell. Orra alá dugtam a jogszabályt, ami szerint ez nem így van. 30 éve. Mondta, hogy ez baromság, biztos fake, mert ő erről nem tud. az már csak hab volt a tortán, hogy az olaszországi lakhelyem szerint illetékes önkormányzat szerint kiállított lakcímigazolást azért nem akarta elfogadni , mert nem az volt a fejlécében, hogy "Attestato" (kb. tanúsítvány), hanem, hogy "Certificato" (kb. igazolás). Ennél a pontnál jól jött a férjem, aki csodálatos tenorján előadta neki, hogy nehogy már  aborítójáról ítéljük meg a könyvet, azt olvassa már, ami bele van írva, meg, hogy akkor ő felhívja az önkormányzatot, és átadja az illetékes osztályvezetőt Gizikének, elbeszélgethetnek a témáról. Erre Gizike elfogadta a papírt.  

Ekkor  a probléma már csak az volt, hogy legyen egy apostille az erkölcsin. Erkölcsi postán haza, édesapa külügybe be, onnan páros lábbal ki, mert oké, hogy olaszék elfogadják 18 hónapig, de otthon lejártnak számít már, kérjek újat, fordítassam megint le, majd akkor. Pumpa fel, fej szétdurran, email a konzulátusra, forró vonal a helyi tiszteletbeli konzullal, aki aztán megkereste az olasz hivatalt, és felvilágosította a vezetőt a tudatlanságukról (újabb hab a tortán, hogy A HIVATAL honlapján fenn ékeskedik, hogy magyar okiratokra nem kell apostille...). Ekkor kaptam egy váratlan telefont a prefetto titkárnőjétől, hogy "elkúrtuk, nem kicsit, nagyon, gyere amikor akarsz, csak szólj előtte, hogy figyelmeztessük az ügyfélszolgálatot, hogy leterítsék a vörös szőnyeget". Megvártam a legközelebbi szabadnapot, előtte odaszóltam a magas szintre, majd bementem. A bejáratnál tudatosult bennem, hogy nincs is ügyfélfogadás, de a magas szint nevét emlegetve egyből kerítettek nekem  egy hivatalnokot, aki ezúttal nem Gizike volt, hanem Salvatore, aki a privát irodájában fogadott, és sűrű bagófüstben átvette a kérelmet. 3 perc az egész. Egyébként küldhettem volna valami rabszolgát is magam helyett, mert ezt figyeljétek : állampolgársági kérelem benyújtásakor SEMMILYEN személyazonosító okmányt nem kértek.

Kedélyesen elbeszélgettünk, majd elbúcsúztunk, még azzal a vicces információval engedtek utamra, hogy két hónap elteltével érdeklődhetek, hogy mi az ügyiratszám. Hiába , be is kell iktatni. Jó munkához meg idő kell, rosszhoz meg pláne. 

Nekem majdnem egy ébem ment rá az egész hercehurcára, de remélem, hogy tettem valami maradandót, és az utánam következőknek már meg sem kell hallaniuk azt a szót, hogy apostille. ....Ja, és innentől kezdve már csak 2 év, és lehet is egy szép olasz útlevelem.

                                                             A jól kiérdemelt jutalom

A múlt hétvégén Észak-Olaszországba beszökött a tavasz, nem hagyhattuk kihasználatlanul a januári húsz fokot, én kapásból a tengert akartam célba venni, végül egy tó partján kötöttünk ki, és hej, de jó is volt.

A Lago d'Orta a nagyobb északolasz tavak közül a legkevésbé ismert, a látogatók inkább  a szomszédos Lago Maggiore, és a szintén nem túl messzire eső Garda-vagy Comói-tavakat látogatkák, pedig Ortától is elakad a lélegzet. Az enyém legalábbis egész biztosan. Több, mint négy éve élek Olaszországban, és a legfeltűnőbb változás a fejemben talán az, hogy ami a természeti és művészeti szépségekett illeti, egyre magasabb az ingerküszöböm. Nem zökkentenek ki a római kori romok, a reneszánsz templomok, az átlátszó tengervíz. Itáliában nagyon könnyű hozzászokni a széphez, de a Lago d'Orta még engem is elkápráztatott. Egy újabb bizonyíték arra, hogy Piemont mennyire változatos, és szintén milyen méltánytalanul elhanyagolt régió. Tessék kérem erre járni, van itt bőven látnivaló!

Legfontosabb települése Orta San Giulio, jellegzetes olasz kisváros, szűk utcákkal, apró galériákkal, pici boltokkal, , a tóra néző piazzával ahonnan egy párperces hajókázással jutunk  a tó közepére pottyantott kis szigetre.  San Giulio szigete pontosan a sziget közepén található. Nevét egy szentről kapta,, aki  a 4. sz.-ban hitérített a környéken. A szigetet majdnem teljes egészében egy ókeresztény Bazilika és egy kolostor foglalja el, és egy legfeljebb negyedórás sétával körbe lehet járni.

Orta San Giulio felett magasodik az ún. Sacro Monte (Szent Hegy), ami több piemonti és lombardiai társával együtt 2003. óta szerepel a világörökségi listán (Piemont és Lombardia Szent Hegyei). Az ortai, Assisi Szent Ferencnek szentelt hegyen húsz kápolna áll, mindegyikük a Szent életének egy-egy állomását mutatja be. Miután jól kigyönyörködtük magunkat  a freskók és szobrok között, hosszan mélázhatunk a hegyről nyíló pazar kilátásban. Egszóval,. bár a Lago d'Orta nem a a típusú mondén hely , mint pl. Comói nagytestvére, bátran ajánlom mindenkinek, aki értékeli a történelem, a vallás és a természeti szépségek szerelemgyerekeit.

Az olaszok imádnak shoppingolni. Jó persze, ki nem, de itt valahogy mégis van egy különös bukhéja a szezonvégi leárazásoknak. Egyrészt mert tényleg szezonvégiek, tehát január legelején és július végén. városonként pontosan meghatározott menetrend szerint indulnak, másrészt meg, mert tényleg mindent kisöpörnek a padlásról, következő szezonban biztosa nem fogják visszacsempészni a megmaradt cuccot a polcokra.

Mifelénk január 3-án kezdődött az őrület, és jómagam bár csak mérsékelten veszek benne részt, tekintettel arra hogy szerencsémre én a karácsonyi szezonban Magyarországon már kiélhettem magam, azért teljesen nem kerülhetem meg, és nem is akarom, na. Az emberek szombaton már mámorosan álltak sorban nyitáskor az üzletek előtt, és azóta is simán pankrációznak egy-egy menőbb darabért. 

Komolyan veszi a leértékelést a  kedves vásárlóközönség is, a boltok tömve vannak, úgy járkál mindneki a megtömött bevásárlószatyrokkal, mintha kötelező lenne, ismerek olyanokat, akik konkrétan kirándulást szerveznek a nagyobb outletekben, ahol ilyenkor extra minuszok röpködnek.

A kereskedők egyelőre örvendeznek, a tavalyi trendek megváltozni látszanak, eddig többet költenek az olaszok, úgyhogy mindenki, hajrá, előre, adjunk egy kicsit ennek a lankadó GDP-nek!

A Daily Meall lehozta a 15 legjobb olasz pizzéria listáját. Nem tul meglepő módon élen járnak a nápolyiak. Speciel az első helyezetthez majdnem volt is szerencsénk. Álltunk előtte sorban körülbelul este kilenctől éjfélig, volt sorszámunk is, de nem kerültünk sorra, a végére eléheztünk és a szemben levő noname étterem arancinijaival vigasztalódtunk. Az elso helyezett Da Michele onnan lehet ismerős, hogy Julia Roberts ott nyomott be egy pizzát az Ízek, imák, szerelmek filmben.

A teljes lista itt:

• L’Antica Pizzeria da Michele, Via Cesare Sersale;   Nápoly
• La Notizia, Via Caravaggio;  Nápoly
• Pizzeria Brandi, Salita S.Anna di Palazzo, (angolo via Chiaia);  Nápoly
• Pizzeria Trianon da Ciro, Via P. Colletta;  Nápoly
• Pizzeria Starita, Via Materdei;  Nápoly
• Di Matteo,  Via de Tribunal;  Nápoly
• Il Pizzaiolo del Presidente, Via dei Tribunali;  Nápoly
• Pizzeria Da Remo, Roma,Piazza di Santa Maria Liberatrice;
• L’Antica Pizzeria Port’Alba, Via Port’Alba;  Nápoly
• Pizzeria Gino Sorbillo, Via dei Tribunali;  Nápoly
• Fra’ Diavolo, Corso Giuseppe Garibaldi, 2, Diano Marina;
• L’Osservatorio, Stromboli, Via Salvatore de Losa, Lipari;
• SPIB, Milano, Via Legnone;
• Pizzeria Frida, Palermo, Piazza Sant’Onofrio;
• Pizzarium, Roma, Via della Meloria.

Innen; http://napoli.fanpage.it/ecco-le-migliori-15-pizzerie-italiane-primo-posto-per-da-michele/

Julia pedig itt falatozik Michelenél: