Amikor először kaptam el a reklámot a tévében kissé kikerekedtek a szemeim. Már kapható az újságosoknál a szuper Ferenc pápás képregény, kifestő- és matricásalbum. Ezt nevezem marketingnek.

Ma vendégposztom jelent meg az egyik kedvenc blogomon. Íme. Sok új nincs benne, csak saját magamat leplezem le kicsit jobban.

Valaha három tó létezett a Resia-szorosnál (Trentino-Alto Adige) , amelyeket  1950-ben egyesítettek , hogy oda egy duzzasztót építsenek. Ekkor alakult ki a Reschensee /Lago di Resia tó, és ennek következtében került víz alá Curon falu óvárosa. A települést, annak lakosait a környező hegyek magasabban fekvő részeire költöztették. A lakosok természetesen nem fogadták kitörő lelkesedéssel az építkezést, még a pápától is igyekeztek segítséget kérni a munkálatok meghiúsításához. A próbálkozások természetesen hiábavalók voltak, és a három tó vize hamarosan 163 házat és 523 hektár termőföldet árasztott el. Ezek között volt egy 14. századi templom, melynek harangtornya a mai napig kiemelkedik a vízből. Télen, amikor a tó vize befagy, gyalog is meg lehet közelíteni. 

Fagyos téli éjszakákon állítólag a mai napig lehet hallani  harangszót a toronyból, holott  a harangokat még 1950-ben eltávolították belőle.

Ó azok a boldog idők, amikor Olaszmamma még csak folyamatos tranzitban tartózkodott Itáliában, és a fejét folyamatosan a következő desztináción törte! Van fapados Budapestről? Van. akkor menjünk Nápolyba. Szabadság van? Nem sok. Na, akkor legyen hosszú hétvége. De benne legyen minden! És benne lett. Felettébb jó utazásszervezői skilljeim vannak, ez tagadhatalan, arra a három  napra pedig különösen büszke vagyok. Valamikor csütörtök este landolt a gép, normális ember olyankor már nemigen tervez túl sok mindent, a nem normális meg éjszakai sétára indul a nápolyi kikötőbe a megvadult kóbor kutyák meg a szetemeteszsákok közé.... Mentségünkre legyen mondva, hogy a belvárosból idekeveredni kb. két perc, szóval nem volt szándékosan elkövetett a dolog, Aztán ügyesen megtaláltuk  az éjszakai buszt, és példásan mentünk haza. 

Másnapra a szigorúan betáblázott menetrend a reggeli kávé után Pompejit dobta ki, ami Nápolyból viszonylag egyszerűen megközelíthető, Ercolanoig (Herculaneum) a circumvesuviana vasúttal (magyarul HÉV), onnan meg kisbusszal. Nyílván egész iparág épült ki arra, hogy felvigyenek. A busz csak egy darabig megy fel, ott mindenki kap egy vándorbotot, és azzal mászik fel, és bámul bele a kráterbe, meg gondolkodik el azon, hogy mennyire praktikus, hogy kb. kétmillió ember lakik  egy aktív  vulkán vonzáskörzetében.

 Kráter

                                                                           A vörös zóna

Miután felmentünk, megnéztük, lejöttünk, még csak kora délután volt, mentünk tovább a kisvasút vonalán Pompejibe. Itt az igazán elvakultak akár több napot is el tudnának tölteni, nekünk egy pár óránk volt rá, elképesztő az egész, hogy mi lehetett itt valaha, és hogy lett minden oda egy pillanat alatt. Hosszasan lehet itt bolyongani, tekintgetni, keresni a pikáns freskókat, a kocsmát, a betemetett halottakat. Mindezt a Vezúv árnyékában, hogy azért ne legyen annyira, "dehát ez csak egy múzeum" érzésünk.

                                                                         Bárpult

                                                                         Utolsó pillanatok

                                                                  A háttérben a tettes

Dolgunk végeztével, kellett egy kis hab a tortánkra, ha már itt vagyunk menjünk a circumvesuviana végállomásáig,  Sorrentóba. Sorrento csodás kisváros az azonos nevű félszigeten, megáll az idő hangulata van, és itt csinálják a legfinomabb limoncellót a földkerekén. 

                                                                  Szobák kilátással

                                                                              Sorrento

Következő nap, miután megemésztetük az előző esti pizzát (Nápolyban nem lehet mellélőni, bármelyik "sarkipiszkos"  pizzeriában isteni margheritát ehetünk , természetesen bivalymozzarellával..jajj máris megindult  a nyálelválasztásom), szóval ezek után Caprit vettük célba. A sziget persze pazar, és meseszép, és tényleg türkizkék a víz, de azért már túlságosan is eladta magát a turistáknak. Sok a méregdrága designer bolt, és kevés a mediterrán ruszticizmus. Egy korábbi alkalommal a szomszédos Ischia szigetén jártunk, sokkal nyugodtabb, nem tolonganak az amerikaiak, ugyanolyan gyönyörű. Én inkább azt javaslom. 

                                                            Kilátás a főtérről

                                                       A Faraglioni-sziklák, Capri szimbólumai

                                                                       Tényleg ilyen

Capri  után még bóklászás Nápolyban (fényes nappal!), Galleria Umberto I., siklóval a kilátás az öbölre, parkok, szép lányok, mókás öregek, halálfélelem a zöld lámpánál átkelésnél, sikátorok.

                                                                       Sikátor

                                                              Dóm, emlékeztek San Gennaróra ?

                                                                   Nem Milánó. (Galleria Umberto I)

                                        A tengerbe nyúló földnyelven a Castel dell'Ovo, Nápoly legrégebbi vára.

                                        A háttérben a Vezúv. Amitől meg alig látszik, az a szmog.   

Másnap hajnalban készülődés, indulás, Budapest, mókuskerék. Nápolyt, és főleg a környékét, nagyon szeretjük, és még végeláthatatlan azon állomások sora, amiket nápolyi kiindulóponttal könnyen be lehet venni: Amalfi-part, Ischia és Procida szigetei, Salerno, stb. Meg hát ugye Nápoly városban is rendesen el lehet merülni. Fapadra fel!

Trieszt valahogy jó ideig lemaradt a térképemről, pedig átutaztam rajta ki tudja hányszor, de aztán amióta először pillantottam meg a Miramarét, úgy beleszerettem, mint egy tini. Ami szuper, hogy Magyarországról is viszonylag gyorsan elérhető, bár egy olyan non-stop túrát, aminek alkalmával a lenti képek készültek csak elvakult Red Bull fogyasztóknak ajánlok, de jelentem megjárható egy nap alatt. Ha négy körül indulunk Budapestről, kilenc óra tájában már hörpölghethejük a reggeli cappuccinonkat a Piazza dell'Unitán. Mi legalábbis így tettünk, és akkor már beugrottunk előtte Lipicába is.

Trieszt a megtestesült Mitteleuropa,nem csoda, tartozott ide is, oda is történelme során (1954. óta végleg  Olaszországé), ráadásul Szlovéniába átjutni annyi, mint átsétálni a nagykörút egyik oldaláról a másikra. Ez a közelség a nyelvhasználatban is megmutatkozik,általánosak a szlovén nyelvű feliratok. Trieszt volt a Monarchia  kikötője, ezért nem olyan meglepő, hogy sokszor olyan mintha Budapesten sétálgatnánk. Itt még mindig mélyre lehet tudőzni a Monarchia levegőjét, legpompásabb épületei abból az időszakból származnak. Hatalmas,tiszteletet parancsoló paloták no meg persze Habsburg Miksa egy Adriába nyúló földnyelvre épített mese habbal kastélya, a Miramare. 

Ha pedig városnézés közben ahhoz támadna kedvünk, csak ledobjuk a ruháinkat és megmártózunk a tengerben. Homokos part nyilvan nincs, de a tengerparti sétány mentén gyakorlatilag végig le lehet jutni a vízbe, és senki nem néz földönkívülinek, ha csobbanunk egyet. Pazar. Hozzáteszem, ez egy szeptember végi hétvégén történt, aki most indulna, az nyilván kötött pulcsit készítsen inkább.

 Egyébként pedig a városban meg megvan benne minden, amit egy olasz várostól várhatunk: római színház, diadalív, hatalmas terek, tengerparti korzó, apácák, bevásárlóutcán tömegelő fiatalok, teraszok, robogók piac, stb., stb., stb.  Teljesen odavagyok.

Miután pedig bebarangoltuk a az egészet, és egy kicsit királykisasszonynak éreztük magunkat a Miramare szalonjaiban és kertjében sétálgatva igazán jól fog esni egy hamisítatlan (nápolyi) pizza a kismillió étterem egyikében. Esetleg egy dobostorta egy cukiban, hiszen, mintha már említettem volna, hogy ez itt a Monarchia...

                                                  Piazza dell'Unitá, Trieszt legnagyobb tere

                                                                      Ide jó megérkezni

                                                                 Ez nem Budapest

                                                                  Órákig lehetne bámulni

                                                                 Egy feketét a vízen       

                                             Nincs olasz város római romok nélkül

                                                        Jutalomfalat a túra végén (Castello di Miramare)

                                                                             Kertvége

Külön köszönet PKZ-nak, aki adott a fotózásra is.

Na erről aztán lehetne hetekig zengedezni, és akkor még nem is kezdeményeztünk pedagógiai vitát a dologról, egyszerűen csak megállapítottuk, hogy valahol homokszem csúszott a gépezetbe.  Mert én még ennyi babakocsiban tolt ötévest, meg cumit nyammogó négyévest nem láttam sehol.

 Megütközéseim a téma kapcsán nagyjából saját olaszországi vajúdásom alatt kezdődtek, amikor két fájás között az akkor már vagy egy napja megszült (programozott császárral, persze) szobatárs cafatosra rágta a fülem a hülyeségeivel, és mivel akkor már vagy két perce ismertük egymást úgy gondolta, hogy csak megosztja velem, hogy ő rendelte a császárt, és már szed tablettát, hogy ne legyen teje, mert szoptatni sem akar. Mondjuk ott, abban a pillanatban kisebb gondom is nagyobb volt a felesleges szájjártatásnál, de az azóta eltelt majd’ három évben volt időm bőven berzenkedni.

Ès persze már megint e fenenagy ellenmondások. Mert hogyafenèbene, de  olasz anyáink imádnak a menő kismama/anyuka képében tetszelegni, de a túlnyomó többségnek azért esze ágában sincs például szoptatni (ezt igazán az értheti, aki küszködött az anyatejért). Engem annak idején a gyerekorvos ki akart tüntetni, és minden egyes alkalommal lelkendezett, amikor meglátott bennünket.  De azért érzik ők, hogy ez nem helyes, és minidg van, valami mondvacsinált ok, ami alapján azt is gondolhatnánk, hogy Olaszország a befelé forduló mellbimbók meg az elapadt mellek hazája, pedig inkább csak a kényelmes mammákè.

Amikor még a mi kis monchichink tényleg kicsi volt, és itthon voltam vele, és napjaink fénypontja a séta volt a parkban, már akkor feltűnt , hogy az olasz anyáknál valami nem stimmel. Teljesen indokolatlannak tartom, hogy négy- sőt ötéves gyerekeket látni babakocsiban, három éves korig minimum alapfelszerelés a cumi meg a pelenka, a játszótéren óvodás gyerekek csőrös pohárból kapnak inni, és sorolhatnám a végtelenségig. Aztán megismerkedtem egy-kát anyukával, és persze mindent megértettem. Vagy legalábbis úgy gondolom. Ezek a szegény babakocsiba kényszerített, "tinikorukig" zöldségpéppel etetett gyerekek is a válság szüleményei. Minden értelemben. beleszülettek ebbe a mai nem túl rózsás szituációba, ahol az esetek nagy részében anya szülés után nem tudott visszamenni dolgozni, vagy egzáltalán nem is volt neki hova visszamenni. Ennek következtében anya mit csinál? Próbálja a saját létjogosultságát azzal igazolni, hogy ANYA, és a gyerek kicsi, és szüksége van rá. Teljesen komoly, hogy nem hagyják felnőni a gyereket, és csecsemőként kezelni ovis korában is. Tényleg tolnak ovis gyerekeket babakocsiban, tényleg pelenkázzák  őket hároméves korukig, és tényleg képesek bébipapikat adni nekik teljesen indokolatlanul. A cumikérdés meg botrányos. A minap volt szerencsém egy általános iskolás korú kisfiút látni cumival....Gratulálok. Aztán persze egy idő után már nem lehet tagadni tovább, hogy a gyerek felnőtt, és nincs szüksége anya féltő gonodskodására, anya társasága meg egyáltalán nem elég. Ilyenkor anya ott áll, hogy harmicpáréves, még nem volt normális munkahelye, szakmai tapasztalata, egyáltalán nem várják tárt karokkal vissza a munkaerőpiacra. Ennek eredménye rendszerint a kistesó, akivel anya megint nyer egy pár évet, és bemagyarázhatja, hogy ő most ANYA. Persze ellentmondás itt is van bőven.Mert a csupa nagybetűs ANYASÁG simán megfér azzal,hogy beprogramoztatják a császárt,  mert hát a természetes szülés mégiscsak kellemetlen, sőt, az én szobatársam a szülészeten már másnap kért magának tablettát, hogy ne legyen teje, mert azért a szoptatás is  elég  melós. Megaüzlet tápszert gyártani Olaszországban az tuti.

Ennek természetesen a párkapcsolatokra is durva kihatása van. mert egy kiegyensúlyozatlan kapcsolat, ahol az egyik fél teljesen  függ a másiktól eleve nem lehet boldog, apának egy idő után tele lesz a hócipője azzal,hogy ő keresi a pénzt, és azt egyre többfelé kell osztani (pont a múlt hétvégén volt egy hosszabb beszélgetésem erről az egyik kollegámmal, aki Dél-kelet Ázsiából importált magának feleséget). Szóval az igazi olaszmammaság mostanában nem az a boldog "körbeugrál hatvan gyerek, én meg kézzel dagasztom a tésztát" idill, de azért ennek a látszatát szeretnék fenntartani, és csinálnak sok-sok gyermeket, és nevelik őket cumival meg (trendi) babakocsival.....

Holnap (október 18.) ismét szép olasz  hagyománynak áldozunk,sztrájk lesz. Méghozzá általános. Lebénul az ország. A repülők, vonatok nem járnak, a szigetek megközelíthetetlenek. A buli 24 órán keresztül tart és természetesen nem maradhat ki belőle a közigazgatás, mert miért is ne legyen az ott dolgozóknak is egy hosszú hétvégéje.  Emellett Rómában megatüntetés ( 100 buszt várnak) a munkanélkülisèg ellen, egy valòs munkahelyteremtést ösztönző politika mellett. Biztos sokat segít majd, és szombat reggelre majd az egekben a GDP.

Reggel általában otthon indítok egy tejeskávèval, meg azzal, ami a kezem ügyébe kerül. Na persze véletlenül sem kolbászos rántotta vagy parízeres kifli zacskós, bolti kakaóval (pedig milyen jó is az!), hanem valami keksz, de mindenképp valami édes. Ebbe sikerült belerázódni, ezért is nagy öröm minden hazautazáskor ha valami zsír kerül a gyomorba már kora hajnalban...

Viszont mostanában többször alakult úgy, hogy egyik kedven olasz szokásomnak hódolhattam: a reggelinek a bárban. Ez valójában egy önálló intézmény és pompás találmány.Àltalában mindnekinek megvan a kedvenc bárja, ahova reggel munka előtt berohan, a pultos kedvesen üdvözli, és már készíti a szokásos cappuccinót, kávét, macchiatót, stb., mellé pedig az aktuális cornettót ( a croissant olasz megfelelőjét). Dolgos hètköznapokon a szertartás max. 10 percet vesz igénybe a pultnál, és az ember már rohan is az irodába, a lustálkodós időszakban mondjuk kicsit többet, szépen asztalnál. Èn mondjuk elve imádom a bárokat, teljesen megrèszegít a frissen főzött kávé illata, szeretem nézni az embereket, amint gyorsan felhörpölik a reggeli tejhabost, közben megbeszélik  a pultossal a napi híreket, majd továbbálnak. Egy csészényi idő, amit magunknak szentelünk, aztán gyorsan fejes a mókuskerékbe. Olyan ez a reggeli közösség mint egy kis család, a reggeli pedig egy rítus, amiről nem szívesen mondanak le az olaszok.

Ma reggel kb. száz Olaszországban menedéket kereső afrikai veszett a tengerbe Lampedusa partjainál Ehhez hasonló mértékű tragédiára még nem volt példa. A menekültekkel teli hajó elsüllyedt és vele süllyedtek a belsejében ragadt utasok is. Eddig 94 holttestet találtak meg, de a számuk elérheti a háromszázat.  A halottak között nők és gyerekek. A balesetnek 153 túlèlője van. A hajón csaknem ötszázan utaztak  Eritreából Olaszország felé. Amikor az süllyedni kezdett, a menekültek tüzet gyújtottak rajta, hogy a parti őrség észre vegye őket.  Miközben a mentés még javában folyik, Lampedusa is segítsègèrt kiált, a polgármester sírva nyilatkozott arról, hogy a helyiek megszakadnak a rajtuk levő nyomástól. A ma reggeli tragédia után pár órával máris újabb hajó érkezett rajta 463 menekülttel.

                                                                 fotó: EPA

A hétvégén jön látogatóba egy nagyon kedves barátnőm, és épp azon morfondíroztam, hogy hova menjünk és mit is csináljunk, és megint meg kellett állapítanom, hogy Torino mennyire egy méltatlanul mellőzött desztináció. Imádnivaló város, ráadásul csomó mindenben emlékeztet Budapestre (hogy csak a legegyértelműbbet emeljem ki, a Pó két partjának jól elkülöníthető világa. Torino pezseg, dolgozik, aperitívózik, bulizik, múzeumba jár, meg kocogni a folyópartra és a parkokba. Torino római, barokk, szecessziós, art nouveau és modern. Torino gigantikus FIAT- szürkeség és giccsesen túldíszített királyi rezidenciák. Torino a kávé, a csoki, az agnolotti, a finom vörösbor, a vermouth,a szarvasgomba, a vitello tonnato, és.., és.., és.

Szóval itt egy top 10, amit mindenképpen látni kell, és amikből nem egy egy olasz top 10-ben is megállná a helyét.

10. Dóm : dóm, amiből van ezer másik Olaszországban, és bizonyosan sok olyan, amelyik szebb, építészetileg különlegesebb, de mégis fel kellett venni a listára, mert ugye itt őrzik A LEPLET…Megtekinteni nem túl egyszerű, utoljára 2010-ben tették közszemlére, a következő 2020-ban esedékes.

9. Museo Egizio: a torinoi egyiptomi múzeum gyűjteményét a témában csak a kairói előzi meg, és aki szeretne elmélyülni a múmiák és szarkofágok világában, annak itt lesz rá módja bőven. A kevésbé elvadult fanatikusoknak lehet, hogy néha levegőre lesz szüksége, mert a kollekció finoman szólva is végtelen.

8. Quadrilatero romano : a város római kori magja, gyakorlatilag az egykori Augusta Taurinorum helyén, annak a mai napig felismerhető szerkezetével. Az egykori római város fő tengelye a mai Via Garibaldi, jelenleg shopping mennyország. A környező kis utcákban meg csak jó érzés elveszni, beülni, bámészkodni, vigadni.

7. Piazza Castello  : Torino szíve-lelke, tele pompás épületekkel: Palazzo Reale, Palazzo Madama, a Teatro Regio. Innen indulnak ki a városközpont legfontosabb utcái: a Via Garibaldi, a Via Roma, a Via Pietro Micca és a Via Po.

                                                                  (fotó: castelloditorino.it)

6. Parco del Valentino

Torino leghíresebb parkja, ami 500 ezer m2-en terpeszkedik a Pó partján. Képe meglehetősen változatos: kocogók, kutyasétáltatók, első randizók, fűben lerészegedők (éjszaka, nyáron majdnem megkerülhetetlen tényező), a kastélyt, és a középkori várost fényképezgető turisták.

                                                          (fotó: www.comune.torino.it)

5. Piazza Vittorio

31.000 m². Ezzel Európa egyik legnagyobb tere, és a legnagyobb azok közül, amelyeket végig árkádsor vesz körül (ahol nem épp a folyópart), amely alatt bárok, éttermek, szórakozóhelyek sorakoznak. Az éjszakai élet egyik központja, és különösen pazar látványt nyújt éjszaka a Pó túloldaláról.

4. Piazza San Carlo

Még egy tér, de ez is annyira elegáns, hogy nem lehet mellete szó nélkül elmenni, egyik végében két egyforma templom (ikrek), másik végében kijárat a belváros legfontosabb utcájára a Via Roma-a, egyébként meg árkádok (naná!), kávéházak, szépség és korzózás.

                                                      (fotó: www.teatroregio.torino.it)

3. Museo dell’Automobile

Nem rajongok különösebben az autókért. Vezetek, és a saját kocsimat imádnivalóan cukinak tartom, de ennyi. Soha nem akartam elmélyülni a témában, úgyhogy ide nem saját kezdeményezésre jutottam el, de amikor ott jártam teljesen elvesztem, totálisan elvarázsolt a hely. Vannak tapasztalataim arról, hogy milyen hatással van olyanra, akit egyébként is érdekelnek az autók. A múzeum maximálisan interaktív, és gyakorlatilag a lovaskocsitól követi végig az autózás történetét, az egyes modelleket a kornak megfelelő díszletek közé helyezve. Pasiknak kötelező.                                                                (fotó: www.omniauto.it)

2. Superga

Torino egyik dombja, ideépült a csodaszép Superga Bazilika. Szuper, mert fel lehet menni fogaskerekűvel, és olyan a kilátás, hogy ejha, általában miminum fél órát töltünk az utcák, és terek beazonosításával.

1. Mole Antonelliana /Museo Nazionale del Cinema

Ez pedig az, amit nem tudok megunni, nem tudok elégszer menni, és eleget ténferegni benne, mindig van valami új, amellett, hogy tényleg mindig van benne valami új, mert folyamatosan bővül, és mindig van időszaki kiállítás is.

Eleve Torino legimpozánsabb, és jelenleg legmagasabb épülete, annak jelképe, a Mole Antonelliana ad neki otthont.Belül aztán minden, ami szem-szájnak ingere, és ami a mozihoz kapcsolódik, történet, ketyerék, filmek minden mennyiségben, nyugodtan le lehet dőlni és nézni. Az egyes termek teljesen eltèrő stílusban berendezve, és az ahhoz passzoló filmekkel. Az utolsó tangó Párizsbant pl. vörös franciaágyon lehet élvezni, hogy csak egy jellemző példát mondjak. De van itt fényjáték, panorámalift, mesés kilátás. Abszolút, megdönthetetlen első hely.

                                                                 (fotó:kirstencaptures.com)

                                                           (fotó: photofromtheworld.com)