A dolce vita elengedhetetlen hozzávalója a kellemes estéken teraszokon aperitívózgatás, lazán, olaszosan, nem literszámra döntve magunkba a szeszt, csak úgy finoman, nőiesen. Zengtem már ódát az Aperol Spritzhez, ami személyes kedvencem, és ami nélkül nem péntek este a péntek este, most pedig kóstoljunk Negronit.

Amikor a Negroni története után kutakodtam egyből az ugrott be, hogy micsoda pánolasz ital is ez, adott hozzá egy kicsit Torinó, egy kicsit Milánó és Firenze is.  A Negroninak van némi vintage utóíze, sokkal inkább jellemezte az 50-es és 60-as évek bárpultjai, mint az azt követő évtizedekét, és sokkal inkább beugrik Marcello és Anita római éjszakáira gondolva, mintsem a 80-as évek riccionei nyaralásaira emlékezve, de a retró menő, és épp reneszánszát éli ez a koktél is. Annak idején annyira nagyvilági italnak számított hogy az iparmágnás Gianni Agnelli ezzel kínálta Jackie Kennedyt, amikor épp az Amalfi-parton vitorlázgattak.

A negronit receptje nem túl bonyolult, a lényeg, hogy egyenlő arányban legyen benne vermuth, Campari és gin. Édesapukája az egykoron menő, ma már inkább feledésbe merülő Milano-Torino koktél volt, amely nem túl fantáziadús nevét onnan kapta, hogy a mindösszesen két hozzávalója egyike a Campari, ami Milánóból, a másik, a Cinzano pedig Torinóból származik. Később Americanóra változott a neve, mert a II. világháború alatt meglehetősen imádták a jenki katonák.

Északi gyökerei ellenére a Negroni végül Firenzében született, amikor Camillo Negroni egy olasz gróf beült a Caffe Casoniba (a mai Caffe Giacosa, melynek tulajdonosa Robert Cavalli), és megkérte a pultost, hogy dobja fel az Americanot egy kis ginnel, ami a londoni utazásaira emlékeztette. A mix annyira népszerő lett, hogy Negroniék saját szeszfőzdét nyitottak Trevisóban, ahol előre keverten készítették.

Csin-csin!