James Bond kedvenc koktéljának alapja idén ünnepli 230. születésnapját, nem egy mai gyerek, és tőle is az olaszok melle dagad a büszkeségtől. A vermut 1786-ban született Torinó belvárosában, a mai Piazza Castello egy üzletében. Az akkori inas, Antonio Benedetto Carpano koponyájából pattant ki az ötlet.
Carpano a muskotályos borok nagy rajongója volt, és egy olyan receptet dolgozott ki, amely pont ezeket az édes borokat kívánta feldobni, aromájukat még jobban kihangsúlyozva. A borhoz fűszernövényeket adott, így egy olyan ital született, amelyet a torinóiak olyannyira megszerettek, hogy a piazza castellói kis üzlet 140 évig a város leglátogatottabb likőrboltja lett. Az akkori uralkodó. II. Viktor Amádé pedig annyira megszerette, hogy a királyi udvarban addig hagyományosan fogyasztot Rosolio gyártását felfüggesztette a vermut javára.
Így születtek aztán sorra Torinóban a nagy vermutgyárak: a Carpano, a Cinzano és Martini & Rossi, hogy csak a legismertebbeket említsem.
A vermut legfontosabb összetveője természetesen a bor, amely az italnak legalább 75% -át adja. Egy időben a leggyakrabban használt bor a Moscato di Canelli volt, ma már sok mást is használnak, leginkább fehér száraz borokat, mérsékelt alkoholtartalommal és savassággal. A borhoz cukrot, etilakoholt (95-96° fokost) és fűszereket adnak. A legfontosabb adalék a fehér üröm, ehhez egyéb növényeket, például citromfüvet, majoranát, zsályát, kakukkfüvet adnak. Az előállítás módja, a hozzávalók aránya természetesen a gyártók titka.
A kezdetekben csak egy vermutfajta létezett, az úgynevezett “Rosso di Torino, de idővel persze ez is megváltozott, ma már létezik “Bianco”, “Rosé”, “Rosso”, de nem csak a színe, hanem íze alapján is változik: “Dolce”, “Secco” és “Extra Secco”.
A vermutot jó hidegen fogyasztjuk, csak úgy simán, vagy on the rocks, de koktélalapnak is kitűnő. Vasránapi ebéd előtt aperitívnek mi jobbat kivánhatnánk?
